A mai nap mindenkit elért valahogyan. Valaki a halálbüntetés visszahozását szajkózza, mások Dunába lövetést és kényszermunka táborokat remélnek és mindezeket jogosnak tartják. Persze, felmerül a kérdés, hogy én nem háborodom fel?! Pedig dehogynem. Ez a szó minden értelmében értékvesztés. De mégsem gondolom, hogy gyűlöletorgiával kellene felelnünk egy egész társadalmi rétegnek. Én azt érzem, hogy azok, akik elkövették ne találhassanak sehol a világon búvóhelyet a büntetésük elől.
Bennem erősebb a terrortól való félelem, mint a bosszú. Mindegy, hogy melyik oldalon áll, a terror terror és bármikor a nyomása alá kerülhetsz, talán könnyebben is, mint gondolod. Bízom benne, hogy a értelmi-érzelmi intelligencia kettőse még felülemelkedhet ezen.
Érdekes, hogy a 20. század történelmét tanulva egyre több párhuzamot látok napjainkkal, kísértetiesen ugyanazok a tendenciák játszódnak le. Csak hogy ebben a korban most én élek, a családom, a barátaim és a következő 10 év történései számunkra nem lecke-értékűek lesznek. A leendő gyerekeim sorsát határozza meg. Vajon hány fiatal gondol bele, hogy a gyermekeit akár egy atomháború kellős közepén kell világra hoznia, felnevelnie?
A gyűlölködés, a terror számomra ezt jelenti. És éppen ezért nem vagyok hajlandó élni velük.
Marian Cozma halálára még sokáig emlékezni fogunk, ilyen az emberi emlékezet. A halálára fogunk emlékezni és nem az életére. Egyikhez sem merek hozzászólni, mert nem ismerem eléggé, ezért írtam csak az ezek által kiváltott érzéseimről. Hiába keresem a szavakat, amivel méltó mód búcsúzhatnék, elcsépelt közhely mind.Talán: minél hamarabb nyugodhasson békében...!

Címkék: